A gép 14:00-kor indul. Előző nap este Attila csomagolt be nekem, így ma délelőtt először ki kellett ürítenem a táskát, és utána kezdetét vette a pakolás. Ami helyet kapott: úszószemüveg, mászócipő, matematika és számításelmélet könyvek. Ami végül nehéz döntések során kiszorult: a elvitelre szánt pólóim fele, tusfürdő, a zoknik és a boxeralsók egy része. Felkészültem az indulásra.

Végül 14:20-kor szálltunk föl. Nem tudom, hogy ez az EasyJet sajátsága-e, vagy csak nekem volt szerencsém, de nem a túlzsúfolt buszokkal kellett kigurulnunk a repülőhöz, hanem a kifutón sétáltunk. Nem volt ez másként érkezéskor sem. Mostantól ha tehetem ilyen géppel repülök. Mindkét reptéren fújt a szél, mindkét reptéren borús és hűvös volt az idő, mintha nem is mentem volna sehova. 9-11-én semmi okmányellenőrzés, símán be lehetett sétálni.Az első szembeöltő különbség a taxipark volt. A VolksWagen-ek és Skodák ritka kivételétől eltekintve kizárólag Mercedes és Toyota járművek pompáztak a krémszínű egyenruhákban. Úgy látszik az új tengelyhatalmak sorából Olaszország kimaradt. De nem költöttem holmi úri hóbortra, vettem egy 3.20-as átszállójegyet és felpattantam a vonatra. Ott tört angolsággal megkérdeztem egy fiatal hölgyet, hogy véleménye szerint jó vonaton vagyok-e uticélom eléréséhez, mire ő helyes magyarsággal válaszolt egy bizonytalan valószínüleget. Mint kiderült, ugyanazzal a géppel jöttünk.

A második berlini, akivel szóba elegyedtem, osztrák volt: a leendő lakásom kulcsát őrző leánnyal telefonon egyeztettük az átadás körülményeit. A Sonntagstrasse tövében találkoztunk. Mivel neki kellett még húsz perc, két nagy csomaggal és korgó gyomorral ismerkedtem a város egyik igen étvágygerjesztő utcájával. Ostkreuz-nál szálltam le a vonatról, és vágtam neki e szürrealisztikus sétának. A földszintre érve félbehagyott felújításokkal szegélyezett egyenetlen macskakövön vonszoltam át a bőröndjeimet. A rövid, mély Pestet idéző átvezetés egy rozsdás vasúti híd alatt ért véget, ahol egy lankadatlan kedvvel játszó utcazenész alapozta meg a hídon túl induló bohém sétálóutca hangulatát. Gusztusosabbnál gusztusosabb büfék, éttermek sorakoztak és fogadták sokszínű vendégeiket.

A Budapesten is megtalálható punk szubkultúra elemein egy család mutatott túl meghatározóan. Tetőtöl talpig feketébe öltözött apuka és anyuka, derekukra csatolt fekete biciklissisakokkal sétált 5-7 éves forma, feketébe öltözött gyermekeivel. Az egyetlen színfoltot a leány fekete alapon fehér pöttyös (koponyás?) gumicsizmája jelentette, már amennyiben a fehér színnek tekinthető. Aztán jött a kulcs, az átadás után megkkönnyebbülve elfogyasztottam első, de messze nem utolsó Bratwurst-omat, és kezdődött a mozgalmas nap következő fejezete.

A lakást könnyen megtaláltam, Straße der Pariser Kommune 37, egy elsősorban turistáknak bérbeadott lakásokból álló társasház, három állandó lakóval. Vagyis három állandó lakó által lakott lakással. Én Tassilo szobáját vettem ki, amihez tartozott két lakótárs, Jahn és Tatiana. Előbbivel rögtön az ajtón belépve ismerettséget kötöttem, az orosz hölggyel azóta sem futottam össze. A szoba nem okozott csalódást, de csak mert nem voltak elvárásaim. Az ismeretlen összetételű de lószőr állagú matracon át kivehetőek az ágyrácsok, a bútorok egy része lomtalanított bútorokból volt összerakva és az egész szobát belengte az áporodott cigarettaszag. Az első estét szellőztetéssel töltöttem.